Horvát Nemzetiségi  Önkormányzat

Történelem

Irodalom

Nyelv

A magyarországi horvátokról

A magyarországi horvátság egyike Magyarország eredet, nyelvjárás és néprajzi sajátosságok szempontjából legszínesebb, legösszetettebb kisebbségi közösségeinek A hazai horvát kisebbség a kutatók véleménye szerint legalább hét (de egyesek szerint tizenkét!), részben eltérő nyelvjárást beszélő, más-más korszakban kialakult, egymástól földrajzilag is elkülönülő, s a horvát anyanemzet teljes etnikai területének (a mai Horvátországon kívül még Bosznia Hercegovina egyes részei) különböző vidékeiről származó népcsoportra oszlik A horvát anyanemzet körében a hazai horvát etnikai csoportok jelentős részének megvannak a hasonmásai, rokonai, bár néhány magyarországi horvát népcsoport hazánk területén formálódott az évszázadok során és nyerte el mai jellemzőit. A horvát nyelv három fő (ezeket a kérdő névmás három különböző alakjáról što, kaj, ča nyelvjárásoknak nevezzük)

és számos kisebb nyelvjárásra, táj szólásra oszlik, s ezek szinte mindegyike felfedezhető a hazai horvátság körében is. Valamennyi magyarországi horvát népcsoportot összeköti, hogy de történetük során is egy-két kivételtől eltekintve – mind római katolikusok, ami természetesen nem csupán valláshoz, hanem egy adott kultúrkörhöz való tartozást is jelent, hiszen ez adott nekik a történelem során egységes, közös kulturális alapot, amely megkülönböztette a hasonló nyelvet beszélő, de eltérő vallású délszláv népektől. A Balkán nyugati vidékein ugyanis a vallási hovatartozás döntően befolyásolta a nemzeti fejlődést. A néprajzosok által leírt minden különbözőség és egyedi jegyek ellenére alapvető kulturális jellemzőik, legfontosabb hagyományaik összekötik egymással az egymástól és az anyaországtól viszonylag távol élő magyarországi horvát népcsoportokat.

Magyarországi Horvátok

Történelem

A magyarországi horvátok rövid története

A magyarországi horvátság egyike hazánk eredet, nyelvjárás és néprajzi sajátosságok szempontjából legszínesebb, legösszetettebb kisebbségi közösségeinek. a hazai horvát kisebbség a kutatók véleménye szerint legalább hét (de egyesek szerint tizenkét), részben eltérő nyelvjárást beszélő (a horvát nyelv mindhárom fő nyelvjárástípusa, a kaj, što és ča megtalálható náluk), más-más korszakban kialakult, egymástól földrajzilag is elkülönülő, s a horvát anyanemzet teljes etnikai területének (a mai Horvátországon kívül még Bosznia- Hercegovina egyes részei) különböző vidékeiről származó népcsoportra oszlik. A horvát anyanemzet körében a hazai horvát etnikai csoportok jelentős részének megvannak a hasonmásai, rokonai, bár néhány magyarországi horvát népcsoport hazánk területén formálódott és itt nyerte el az évszázadok során éppen szigetszerű, zárt elhelyezkedésének köszönhetően mai jellemzőit. Részben emiatt, részben az anyanemzettől való elzártság, illetve az (egymással és az anyanemzettel fenntartott) interetnikus kapcsolatok alacsony intenzitása miatt a magyarországi horvát kisebbség nemzeti identitástudata is az anyanemzetétől eltérő fejlődésen ment keresztül. Bár a horvát anyanemzet XIX – XX. századi nemzeti integrációs folyamatai során szintén több, egymástól eltérő nyelvjárást beszélő (de részben közös történelmi hagyományokkal rendelkező) népcsoportból alakult ki, a kohéziót elősegítették a nemzetállamiság csíráját jelentő autonómia keretei, ezen belül különösen az önálló oktatásügy megléte. A magyarországi horvát népcsoportok esetében viszont a nemzeti integrációt elősegítő politikai keretek a legutóbbi időkig vagy teljesen hiányoztak, vagy ezek 1945 után a délszláv integrációt helyezték előtérbe. Mindezek ellenére az egyedi eltérésektől, nyelvi- néprajzi sajátosságoktól függetlenül a hazai horvát népcsoportokat is összekötik egymással legfontosabb hagyományaik, alapvető kulturális jellemzőik és a római katolikus egyházhoz való tartozásuk.

A magyarországi horvátság különböző korokban és a horvát etnikai terület más-más vidékeiről érkezett mai lakóhelyére, elsősorban a törökök elől menekülve, illetve a török hódoltság korában (vagy azt követően) a XV. és a XVIII. század között, bár a Dráva bal partján már az Árpád- korban is éltek, feltehetően őshonos horvátok. Ha a beköltözés sorrendjét vesszük, akkor a nyugat- magyarországi, újabb nevükön gradistyei horvátokat illeti az elsőség, akik a horvátok 1493-as töröktől elszenvedett korbáviai veresége nyomán kezdtek Magyarország felé menekülni Horvátország veszélyeztetett délkeleti területeiről, de egyes – Horvátországban és nyugat magyarországi (Sopron, Moson, Vas) megyék területén egyaránt – birtokokkal rendelkező főúri családok (a Batthyányiak, az Erdődyek, a Zrínyiek, Jurisics Miklós) szervezetten is áttelepítették horvát jobbágyaikat. Az írott forrásokban e tájon 1515-ben bukkannak fel először az akkori Magyarországhoz tartozó Kismartonban (Eisenstadt). Beköltözésük folyamatos, s eltart egészen a 17. század közepéig. A Horvátország különböző vidékeiről jöttek nyelvjárás szempontjából nem egységesek, felismerhető néprajzi jegyekkel rendelkező népcsoporttá hazánk területén váltak.

Földrajzi sorrendben haladva a következő, hazai horvát népcsoportot a kutatók Mura menti, vagy zalai horvátoknak nevezik. A Mura menti horvátok többsége 1690 (Kanizsa török alóli felszabadulása után), valamint a Rákóczi- szabadságharcot követően költözött mai lakóhelyére a Mura túlpartján fekvő Muraközből, valamint Nyugat- Horvátország török által meg nem szállt és túlnépesedett vidékeiről. Ez a hazai horvát népcsoport nyelvjárás és kulturális jegyek szempontjából meglehetősen egységes: valamennyien a kaj nyelvjárást beszélik. A Dráva menti horvát népcsoport Somogy és Baranya megyék déli sávjában, a horvát- magyar határfolyó mentén él (a 17-18. században Somogy megye északi, Balaton melletti részein is sok horvát falu volt.) Itt, a középkori magyar- horvát etnikai határ mentén a Drávai mocsarai és erdei védelmében több kutató feltételezései szerint elképzelhető, hogy az Árpád- kori horvát népesség egy része – a somogyi magyarsághoz hasonlóan- átvészelhette a török hódoltság idejét. Bizonyos azonban, hogy a 17. század végén, illetve a18. században ez a horvát népcsoport is bőven kapott utánpótlást a túlparti Szlavóniából, sőt Bosznia horvát vidékeiről is, amit igazol az is, hogy nyelvjárás szempontjából nem egységesek, mind a što, mind a kaj nyelvjárást beszélő falvaik is vannak.

A Pécs környéki falvakban (és egykor Pécsett is) élő bosnyák- horvát népcsoport, mint neve is elárulja (bosnyák= Bosznia lakója), Boszniából, a kutatók megállapítás aszerint, annak is középső, részben még ma is horvátok által lakott tájairól származik. Egy részük már a török hódoltság idején letelepedett Baranya megyének ezen a táján, de a 17. század végén s a 18. század elején újabb csoportok csatlakoztak hozzájuk, miután a Habsburgok Bosznia felszabadítására irányuló kísérlete nem sikerült. Letelepítésükben szerepet játszott Radonay Mátyás Ignác pécsi püspök (1687-1703) is, aki így kívánta növelni egyházmegyéjében a katolikus népesség arányát.

A szintén Baranyában, illetve részben Bácskában élő sokác- horvátok Kelet- Szlavóniából, illetve Észak – Boszniából származnak. A sokácok többségükben a što nyelvjárás iző változatának régebbi alakját beszélik. Első adataink baranyai jelenlétükről a 16. századból vannak, de a 17. század végén, illetve a 18. század első felében az ő számukat is újabb bevándorlások növelték. A sokác név eredete nem tisztázott, tény az, hogy a Balkán nyugati vidékein ez általában a horvátok, a katolikusok gúnyneve. Ma Kelet- Szlavónia horvátságának nagy része e népcsoport tagja, de élnek sokác- horvátok még a vajdaságban is.

A bunyevác – horvátok ma Magyarországon a Bácskában (Baja városa és tágabb körzete) élnek, de régebben nagy számban laktak Fejér és Pest megyék egyes községeiben is. A múlt században nevüket és eredetüket a kelet- hercegovinai Buna folyóval hozták kapcsolatba, s vagy teljesen különálló délszláv népcsoportnak, vagy katolikus szerbeknek tartották őket. Eredetüket a tudomány ma már tisztázta. Őshazájuk Horvátországban, a Dinári és a Svilaja hegység mentén, illetve Nyugat- Hercegovinában van s nevük valószínűleg a hegyi pásztorok kőből épített kunyhójához (bunja) kapcsolódik. A 15-17. század között vándoroltak a Bácskába, valamint Horvátország délnyugati vidékeire (Lika, Krbava, Horvát Tengermellék, Zadar környéke stb.), ahol többségük ma is él. Vannak olyan számításokkal alátámasztott feltételezések is, amelyek szerint a horvátság közel egynegyede bunyevác eredetű. A Bácska északi részén a 15 éves háború (1593-1606) után nő meg a számuk, s utolsó migrációs hullámuk 1687- ben érkezett a Baja- Zombor – Szabadka háromszögbe. A bunyevácok a što nyelvjárás iző változatának újabb alakját beszélik.

A Duna-menti, vagy a 18. században rájuk ragasztott, de általuk is elfogadott néven rác-horvátok Kalocsa környékén élnek. Bár a Csepel – szigeti horvát falvak lakóit is e névvel illetik, de ők a bunyevácokéval megegyező nyelvjárást beszélik, míg a Kalocsa környékiek egy régies szlavóniai ező što nyelvjárást használják. A Kalocsa környéki horvátok a 16. században települtek át Szlavóniába és egy sajátos archaikus szigetet képeznek. A rác- horvátok kapcsán meg kell jegyezni, hogy a 18. századi forrásokban a hazai horvát népcsoportokat számos néven emlegetik (sokszor ugyanazt a népességet többféleképpen is) horvát, tót, illír, dalmata, sokác, bunyevác stb. Sőt, ekkor terjedt el főleg a Budai Kamara irataiban, de másutt is a katolikus rác elnevezés is, noha a középkorban magyarul rácnak csak Szerbia ortodox (pravoszláv) lakóit nevezték. Ez az elnevezésbeli tarkaság később sok félreértés okozója lett. Egyébként a magyarországi horvát városi lakosság előszeretettel hívta magát latinosan dalmatának, vagy illírnek, függetlenül attól, hogy eredetileg bosnyák, bunyevác, vagy sokác volt.

A magyarországi horvátság történetében a 18. és a 19. század első fele számít egyfajta aranykornak. Nemcsak létszámuk, de a magyar társadalomban elfoglalt helyük is jóval jelentősebb volt a mainál. Sok olyan településen is abszolút, vagy relatív többséget alkottak ahol ma már legfeljebb a temetők régi sírkövei árulkodnak egykori jelenlétükről. A 18. században horvát falvak voltak Somogy megye északi részén, a Balaton körül is, így például Buzsákban, amelynek híres hímzése is horvát eredetű. Ugyancsak horvát falvakat találhattunk volna akkoriban Fejér megyében is, de Zala, Vas Győr és Pest megyékben is sokkal több horvát község volt mint manapság. A 18. század második felétől egyre több, addig csak horvátok által lakott települése vált vegyes lakosságúvá, s előbb a városokban, majd az olyan községekben, ahol a horvátok kisebbségben voltak, megindult, igaz, ekkortájt inkább természetes folyamatként, az asszimiláció.

A Magyarországra költöző horvátság viszonylag gyorsan beilleszkedett a magyar társadalomba. A beilleszkedést megkönnyítette (legalábbis a katolikus magyar vidékeken) a horvát bevándorlók vallási hovatartozása is. Társadalmi-gazdasági helyzetük a 18. században jelentős mértékben eltér attól, ami a 20. században volt jellemző rájuk. Mind társadalom-, mind foglalkozásszerkezet terén a hazai horvátság 150-200 évvel ezelőtt jóval sokszínűbb és összetettebb képet mutatott, mint mondjuk az utóbbi 100 esztendőben. Ugyan legnagyobb részük akkor is falun élt és mezőgazdasággal foglalkozott, többségük jobbág volt, de voltak horvát földbirtokosok (nemesek) is, így például Zala megyében a Bedekovicsok, vagy a Zajgarok. A bácskai bunyevácok társadalmi összetétele, szerkezete pedig a 18. században teljesnek nevezhető, hiszen volt saját nemességük: a Latinovitsok, a Rudicsok, a Pílászánovitsok, a Mamuzsicsok, a Vidákovicsok, az Adamovicsok, a Piukovicsok és még sokat mások, több tucat nemesi család, többségük III. Károlytól, illetve Mária Teréziától kapta nemesi címét és birtokát, főleg a török elleni küzdelmek során szerzett érdemeikért. Ez a nemesség a 18. században még beszélte ősei nyelvét és csak a 19. században vált nyelvében és tudatában is teljesen magyarrá. A bunyevácság fejlett polgársággal is rendelkezett, több bácskai városban is fontos szerepet játszottak. Persze náluk is a falusi jobbágyság képezte a legnagyobb tömeget, ugyanakkor meg más hazai horvát népcsoportok, így bosnyákok, sokácok között is voltak városlakók, polgárok. A bunyevác nemesség a 18. században jelentős súllyal vett részt a Bács-Bodrog vármegye politikai életében.

 

A falusi horvátság szinte mindenütt elsősorban földműveléssel, gabonatermesztéssel foglalkozott, bár az állattenyésztés is fontos szerepet játszott életükben, különösen a beköltözés után. Főként a betelepülést követő első évtizedekben (különösen a Boszniából származók) szívesebben foglalkoztak a jövedelmezőbb állattenyésztéssel. A pécsi bosnyák-horvátok a 18-19. században híresek voltak szőlő és borkultúrájukról, de a jobbágyfelszabadítás után a Pécs környéki bosnyák falvakban is elterjedt a szőlőművelés, valamint a kertészeti tevékenység is. (Általában a városok körzetében más horvát népcsoportok körében is.) A baranyai bosnyákok között különösen elterjedt a káposzta-termesztés, ezért káposztásoknak (kupusari) csúfolták őket. A Kalocsa környéki horvát falvakban (a környék magyar községeihez hasonlóan) a fűszerpaprika termesztése terjedt el. A Mura menti horvátok a 19. század második felében lótenyésztéssel is foglalkoztak, erős lovakat (muraközi fajta) tenyésztettek a pesti lóvasút számára. A Dráva menti horvátok körében a sertéstenyésztés terjedt el (bár a juhtenyésztés háttérbe szorulásával más hazai horvát népcsoportok élelmezésében is megnőtt a sertéshús és zsír szerepe). A Dráva menti horvátoknál, valamint a Duna partján lakó bunyevácoknál és a sokácoknál a halászat, illetve a hajózás is jelentős tevékenységnek számított, s a Dráva menti horvátok közt hajó vontatók is voltak. A nyugat-magyarországi, gradistyei horvátok a múlt század végén, illetve századunkban a térség városaiban (Sopron, Szombathely, sőt Bécs) az iparban is vállaltak munkát.

Irodalom

Magyarországi horvátok irodalma 1945-től napjainkig

Egy nemzeti kisebbség kulturális élete általában közvetlenül függ az adott ország politikai berendezkedésétől és a mindenkori hatalom kisebbségi politikájától. 

Nyelv

A magyarországi horvátok nyelve

A magyarországi horvátok irodalmi nyelve a horvát. A horvát kisebbségi iskolai tankönyveit ezen a nyelven írták, ugyancsak a horvát irodalmi nyelvet használják a horvát nyelvű rádió és televízió műsoraiban, a horvát nyelvű sajtóban valamint a horvát kisebbségi intézmények hivatalos kiadványaiban.

 

 

 

Ez utóbbira főleg azért került sor, mert a jobbágyfelszabadítás utána a hazai horvát népcsoportok többségénél a kisbirtok dominált, amely nem nyújtott megfelelő megélhetést a viszonylagosan népes családoknak. Sok helyen, például a Mura menti, a zalai horvátoknál a termőföldek minősége sem volt jó, valamint számos Mura, vagy Dráva menti horvát falu a nagybirtok szorításában élt, s földjeik növelésére csak a folyószabályozások teremthettek lehetőséget. Az említett okok miatt jelentősnek mondható a kivándorlás főleg a gradistyei, Mura és Dráva ,menti horvátok körében, s a cél ország legtöbbször az amerikai Egyesült Államok volt. többségük nem is tért vissza, bár előfordult, hogy egyik-másik az Újvilágban kisebb vagyont összekuporgatva hazajött és szülőfalujában földet vásárolt. Jobb helyzetben voltak a termékeny baranyai, bácskai tájakon lakó sokácok és bunyevácok, ráadásul körükben 1848 után sokan tekintélyes földbirtokkal rendelkeztek.

Az 1848-as év a jobbágyfelszabadításon kívül is fontos volt a magyarországi horvátság életében. Kivétel nélkül valamennyi hazai horvát népcsoport a magyar forradalom mellé állt, a zalai horvátok esetében ehhez hozzájárultak a Jelačić-féle határőrcsapatok garázdálkodásai is, akik egyformán erőszakoskodtak a zalai horvát és magyar falvakban. Egy baranyai horvát papról tudunk, aki Jelačićtyal rokonszenvezett, s emiatt átmenetileg őrizetben vették a magyar hatóságok. A bácskai bunyevácok tömegesen léptek be a nemzetőrségbe, illetve a honvédhadseregbe. Ebben az egyre inkább magyar érzelmű bunyevác nemesség hatásán túl szerepet játszottak a bácskai szerbséggel fennálló ellentétek is.

Mielőtt a hazai horvátság 20. századi történetére térnénk át, feltétlenül meg kell emlékezni a 18. században, illetve a 19. század elején még erős, nagyszámú magyarországi horvát polgárságról. Horvátok nagy számban éltek Budán, főleg a Vízivárosban; de a köztudatban inkább csak szerb lakosairól ismert Tabánban is. A tabáni katolikus plébánián, még a múlt század második felében is folyt horvát nyelvű hitélet. A főleg boszniai eredetű katolikus horvát népesség már a török időkben is felbukkan Budán, de a város 1686-os felszabadulása után nagy számban költöztek a magyar fővárosba. jelentékeny horvát polgárság élt Pécsett, Szegeden, de még – a szintén inkább a szerbekről ismert – Szentendrén is. az itt élt horvátok, akárcsak a szegediek, dalmatáknak nevezték magukat, de míg a szegediekről tudjuk, hogy valójában bunyevácok, addig a szentendrei horvátokról egyes kutatók kimutatták, hogy tényleg Dalmáciából származhatnak. A 18. század első felében horvát polgárok (bunyevácok, illetve sokácok) abszolút többségben voltak Baján, illetve Mohácson. A 18. században a városokban a különböző etnikumok békésen, de határozottan elkülönülve, saját közösségekben éltek. Így a pécsi vagy bajai és mohácsi horvát kézművesek és kereskedők saját “illír” céhekbe tömörültek, saját “illír” plébániáik voltak (Parochia Illyrica), képviselőik voltak a városok tanácsaiban. Baján például egészen 1765-ig a városi magisztrátus tagjait egyenlő arányban választották a három elismert “nemzet”: bunyevác-horvát = Natio Dalmatica, német és szerb közül. Baján feljegyezték, hogy még 1768-ban is a városi bíró esküjét a ferences templomban (ez volt az illír plébánia) horvát nyelven tette le. A hazai horvát polgárság jórészt Boszniából eredt, amelyet a 17. század végi törökellenes háborúk során katolikus lakosságának nagy része, kereskedő és kézműves polgárságának egésze elhagyott, s jórészt Magyarországra települt át. Erről tanúskodik egyes keleties jellegű mesterségek (például a bőrcserző “Tabakosok”) megjelenése Budán, illetve Pécsett. Az “illír” ötvösök, szűcsök, csizmadiák, fazekasok stb. céhei céhkönyveiket is horvátul vezették (Pécsett fenn is maradtak ilyen iratok). A Magyarországra települt horvát polgárság fontos szerepet játszott több magyarországi város török idők utáni újjáépítésében.

A 19. században, miután a magyarországi horvát nemesség már korábban elmagyarosodott, eltűnt a magyar városok horvát polgársága is, ami hátrányosan érintette a hazai horvát kisebbséget, amelynek társadalmi szerkezet ekkorra vált szinte teljesen egyoldalú, majdnem kizárólag parasztságból állt, legfeljebb néhány falusi kézművelés színesítette ezt az egyhangú képet. Néhány helyen akadt ingázó ipari munkás, s az értelmiséget jobbára csak egy-két horvát érzelműnek megmaradt katolikus pap képviselte. A más értelmiségi pályákra kerülő horvát származású fiatalok a 19. század második felében, illetve a 20. század első felében egy-két kivétellel mind elmagyarosodtak.

Másként volt ez a 18. században, amikor a viszonylag erős hazai horvát polgárság bőkezű adományokat adott templomainak és megfelelő anyagi hátteret biztosított a magyarországi horvát kultúrának is. A ún. magas kultúra igazi bázisát a 18. században, illetve a 19. század első harmadában az obszerváns ferencesek (1757-ig a bosnyák, majd ezután a Kapisztrán Szent János rendtartomány) budai rendi főiskolája köré csoportosuló budai horvát ferences kultúrkör tagjai jelentették, akik a horvát tudományosság szempontjából nagy jelentőségű – főleg nyelvészeti és történettudományi – munkásságuk mellett komoly szépirodalmi tevékenységet is folytatta, valamint számos što nyelvjárásban írt vallási tárgyú könyvet állítottak össze a nép számára, sőt, a 18. század második felében Budán horvát nyelvű kalendáriumot i kiadtak. A ferencesek középiskolákat tartottak fenn más hazai, horvátok által lakott városokban, így Baján és Mohácson is, bár ezek latin tanítási nyelvűek voltak, de a szerzetesek hozzájárultak a helyi horvát nyelvű elemi iskolai oktatás megszervezéséhez. A 18. század végén, a 19. század elején számos horvát faluban létesült horvát tanítási nyelvű elemi iskola (Pécsett a jezsuiták segítségével, Makár Iván báró magánadományokból 1722-ben alapítottak horvát iskolát.)

A 19. század közepétől kezdve azonban a gyorsan asszimilálódó magyarországi horvát nemesség és polgárság már egyre kevésbé biztosított anyagi hátteret a magas kultúrának, amely a 20. század közepére szinte teljesen csak a népi kultúrára korlátozódott.

Ezt megelőzően azonban két magyarországi horvát népcsoport körében tapasztalható volt egyfajta “nemzeti-kulturális megújhodás”: a nyugat-magyarországi gradistyei horvátoknál és a bácskai bunyevácoknál. Az előbbieknél a tankönyvíró pedagógus Mihovil Naković és a papköltő Mate Meršić Miloradić játszottak úttörő szerepet, utóbbi Naše novine néven 1910-ben újságot is indított. A bácskai bunyevácoknál Ivan Antunović kalocsai segédpüspök játszott fő szerepet a mozgalomban, 1870-ben Bunjevačke i šokačke novine néven hetilapot alapított de támogatta 1884-ben a Mijo Mandić által elindított Neven című irodalmi folyóirat megjelenését is. Mindkét népcsoport körében felélénkült a kulturális tevékenység, olvasóköröket alapítottak, könyveket adtak ki. (Az első hazai horvát olvasókör egyébként Pécsett alakult 1839-ben, de hamarosan megszűnt.) A hazai horvátok első politikai szervezete is Bácskában alakult meg 1913-ban Bunyevác-Sokác Párt néven, amely alapszabályában emelte ki, hogy e két népcsoport a horvátság integráns része. A trianoni békeszerződés által meghúzott határok több hazai horvát etnikai csoportot is kettészakítottak, így a baranyai sokácokat, a bácskai bunyevácokat és a sokácokat és a nyugat-magyarországi, gradistyei horvátokat. Ez utóbbiak többsége Magyarországhoz ragaszkodott, amit a Sopron melletti horvát község, Kópháza 1921-es népszavazási eredménye is igazolt.

A két világháború közötti időszakban jelentős asszimilációs nyomás nehezedett a hazai horvátokra, s az általános politikai légkör is éppen Trianon miatt a kisebbségekkel szemben ellenséges volt. Szinte teljesen háttérbe szorult a horvát nyelvoktatás a hazai horvát falvak iskoláiban is, ennek ellenére az asszimiláció a zárt falusi közösségekre kevésbé hatott. A hazai horvátság mindkét világháborúban az osztrák-magyar, illetve magyar hadseregben harcolva komoly véráldozatokat hozz.

A második világháború utáni rövid demokratikus kísérlet kulturális megújulást hozz a magyarországi horvátságnak. Sorra alakultak meg a hazai horvát falvakban a horvát tanítási nyelvű iskolák, létrejött az első horvát (illetve szerbekkel közös) középiskola, 1946-ban Pécsett, majd ugyanitt 1949-ben tanárképző szak indult a főiskolán. 1946-ban megalakult az első olyan hazai politikai szervezet, amely magába foglalta az összes hazai horvát népcsoportot, igaz a szerbeket és szlovénokat is. ez volt a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége. Politikai hetilap is indult Naše novine címmel.

E föllendülés elindította a hazai horvát értelmiség kialakulását is, de alig néhány évvel később a szovjet-jugoszláv szakítás, s a magyar-jugoszláv viszony emiatti megromlása súlyosan érintette a magyarországi horvát közösséget. A Rákosi-diktatúra idején letartóztatták a horvátság legaktívabb képviselőit, sokakat internáltak. A fiatal horvát tanítók, értelmiségiek, nemzetiségi aktivisták helyét jugoszláv sztalinista emigránsokkal pótolták. elterjedt egy mesterségesen integráló, délszláv unitarista nemzeti egységfelfogás, bevezették az egységes szerbhorvát (valójában szerb) nyelvet az iskolákban, sajtóban. Az ún. egységes délszláv irodalmi nyelv erőltetése a tanításban különösen nagy károkat okozott a teljesen eltérő nyelvjárást beszélő gradistyei és zalai horvátság körében, talán nem véletlen, hogy a regionális tudat éppen náluk kapott leginkább új erőre 1990, a demokratikus változások és a mesterséges délszláv egység megszűnése után. A szocialista korszak pozitívumának tekinthetjük viszont a nemzetiségi rádiós, illetve televíziós programok beindítását (1953, illetve 1980). Amikor a 1960-70-es években a magyar-jugoszláv kapcsolatok javulni kezdtek, a hazai horvát kisebbség is kapcsolatba került az anyanemzettel (pedagógus továbbképző tanfolyamokon való részvétel, kulturális csere, ösztöndíjasok kiküldése erősen korlátozott számban, kishatárforgalom stb.) de a határ és a politikai rendszer viszonylagos zártsága miatt e kapcsolatok nem váltak intenzívvé. Az 1971-es horvátországi események hatására a magyarországi horvát iskolákban, sőt a sajtóban is használni kezdték az addig egységesnek tekintett szerbhorvát nyelv horvát változatát. az iskolaügy azonban még az 1960/61-es tanévben súlyos csapást szenvedett, mert egy minisztériumi rendelettel megszüntették a horvát tannyelvű iskolák többségét.

A helyzet ma sem sokkal jobb, mindössze három ún. Kétnyelvű horvát általános iskola (Hercegszántó, Pécs, Budapest) működik az országban, még a népszámlálás szerint is horvát többségű 9 magyarországi horvát faluban is a horvát nyelvet csak tantárgyként oktatják. Ugyanakkor van Pécsett és Budapesten kétnyelvű gimnázium. Horvát nemzetiségi nyelvi tanszék működik a pécsi egyetemen, s van horvát szak szombathelyen és Budapesten is. A horvát nyelvű oktatás megszüntetése, a hagyományos paraszti közösségek bomlása, az erőszakos téeszesítés és a községi iskolák összevonása, a körzetesítés, a modernizációs folyamatok, a hagyományos paraszti kultúra háttérbe szorulása, s az a tény, hogy a modern tömegkultúrához a hazai horvátság csak a többségi nemzet nyelvén jut hozzá mind hozzájárult az 1960-as évektől napjainkig az asszimiláció felerősödéséhez, de a még oly gyakran irodalom és folklór centrikusnak bélyegzett hazai horvát kultúra és a kialakult horvát értelmiség, s a megmaradt kevés iskola fékezte a tudatváltás folyamatát. Ilyen körülmények között következett be a rendszerváltozás, amely a hazai horvát kisebbség életébe is komoly fordulatot hozott. 1989/90-ben megalakult a Magyarországi horvátok Szövetsége, majd fokozatosan, az anyaország, Horvátország függetlenné válásával párhuzamosan, de hazai horvát kezdeményezésre önállósodott (vagyis elvált a hazai szerbektől) a magyarországi horvát iskolarendszer és valamennyi média (újság, rádió, televízió).

Az 1990-es évek a magyarországi horvát kisebbség életében számos további jelentős változást hoztak. Az 1993-as kisebbségi törvény értelmében először 1994-ben, majd 1998-ban és 2002-ben országszerte helyi, illetve országos kisebbségi önkormányzatokat választottak, s ezzel a hazai horvátság történetében először alakultak legitim, demokratikus úton megválasztott politikai vezető testületek. Az Országos Horvát Önkormányzat a kezdeti nehézségeken túljutva 1999-ben, illetve 2000-ben fontos lépéseket tett a törvény által lehetővé tett kulturális autonómia megalakítása felé, amikor saját kiadóvállalatot alapított, illetve saját kezelésbe vette a hercegszántói Horvát Tanítási Nyelvű Óvodát, Általános Iskolát és Diákotthont. Ugyancsak ebben az évtizedben több új országos jelentőségű horvát kulturális és tudományos intézmény alakult, így 1992-ben előbb a Pécsi Kisszínház tagozataként, majd 1994-től önálló intézményként megnyitotta kapuit a Horvát Színház. 1995-ben megalakult a hazai horvát kutatók munkáját koordináló, tudományszervező és kutatói munkákat egyaránt szervező Horvát Tudományos Kutatók Egyesülete, mely számos könyv mellett önálló irodalmi és kulturális folyóiratot is indított Riječ címen.

                                                                                                                   Sokcsevits Dénes

Egy nemzeti kisebbség kulturális élete általában közvetlenül függ az adott ország politikai berendezkedésétől és a mindenkori hatalom kisebbségi politikájától. Ennek megfelelően a magyarországi horvátok irodalma nemigen tudott teljességgel kibontakozni mert közvetlenül függött az éppen aktuális politikai körülményektől. Az anyaországgal, az anyanemzettel, s így a horvát irodalommal való kapcsolat, nem csak rendszertelen volt, de nem egyszer hosszabb-rövidebb időszakra meg is szakadt. Szervezett irodalmi élet hiányában (irodalmi folyóirat, kritika, kiadói tevékenység, olvasóközönség stb.) a magyarországi horvát író csak önmagára és a már létező hagyományokra támaszkodhatott. Ilyen körülmények között a magyarországi horvát író az anyanyelv és a nemzeti tudat megőrzését tekinti fő feladatának. Ennek érdekében a hagyományokra támaszkodik, idegenkedik az új megoldásoktól, népét vezetni, oktatni próbálja. Ha azonban áttekintjük az 1945-től napjainkig eltelt időszakot a magyarországi horvátok irodalma fokozatosan szabadul meg önként vállalt feladataitól, öntudatosabbá válik és napjainkra „teljesértékű” irodalommá nőtte ki magát.

Egy-egy nemzet irodalomtörténetét általában irodalmi irányzatokra, irodalmi korszakokra osztjuk. A magyarországi horvátok irodalmát illetően ez a módszer azonban kevés eredménnyel kecsegtet ugyanis itt általában más hatásokkal kell számolnunk mint például a magyar, cseh vagy lengyel irodalomban. Ha az egyes korszakok kezdetét és végét mégis irodalmi tényekhez szeretnénk kötni, akkor olyan eseményeket kell figyelembe vennünk amelyek különös jelentőséggel bírnak a magyarországi horvátok irodalmában. Ilyen eseménynek számítanak az U kolo (Kólóba) és a Gdje nastaje glas? (Hol veszik ell a hang?) című antológiák megjelenése.

1945-1969

Magyarország területén még harcok folytak, amikor 1945. február 2-án Mohácson megalakult a Bácskai-baranyai Kulturális Egyesület amely még azon a nyáron csatlakozott a Szlávok Antifasiszta Frontjához. A szervezet hetilapot jelentetett meg Sloboda (Szabadság) címen. Az 1946. május 19-én Baján megrendezett I. Délszláv Kongresszuson megalakult a Délszlávok Antifasiszta Frontja majd valamivel több mint egy évvel később 1947. október 5-én Bácsalmáson a szervezet nevet változtatott és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségéhez (MDDSZ) néven egészen 1990-ig szervezeti keretet biztosított a magyarországi horvátok (szerbek és szlovének) számára. A Szövetség Naše novine (A Mi Újságunk) később Narodne novine (Népújság) címen hetilapot, Naš kalendar (A Mi Kalendáriumunk) később a Narodni kalendar (Népi Kalendárium) címen pedig évkönyvet jelentetett meg. Műveiket a magyarországi horvát írók e két kiadványban publikálhatták. Mindebből látszik, hogy közvetlen a II. világháború után a horvát kisebbség hozzálátott saját kulturális és politikai életének megszervezéséhez. Egészen 1948-ig, amikor a Tájékoztató iroda meghozta jugoszlávellenes határozatait, a politikai körülmények viszonylag kedveztek a kisebbségeknek így az említett újságok hasábjain megjelentek az első irodalmi alkotások is. A lendület azonban 1948. után alábbhagyott ugyanis a Tájékoztató iroda határozatai után nem volt könnyű horvát kisebbséginek lenni Magyarországon. Elég volt valamelyik horvát rádióadót hallgatni ahhoz, hogy valaki bíróság elé kerüljön és kényszermunkára ítéljék.      Irodalomról, irodalmi életről ilyen körülmények között alig beszélhetünk. Pár verstől eltekintve más irodalmi alkotással nem is találkozhatunk. Nagy részük csupán versformában öntött politikai üzenet, az aktuális propaganda céljait szolgálta. Talán egyedül Roza Vidaković alkotott maradandód, aki az 50es évektől sajnos nem jelentkezett új versekkel, de mint az jóval később kiderült, nem hagyott fel a költészettel. Posztumusz kötete 1986-ban jelent meg Iz dubine (A mélyből) címmel.

A Bácskában és Baranyában az 50-es évekig elég jelentős volt az amatőr színjátszás. A színjátszó csoportok repertoárjait elsősorban Ivan Petreš és Antun Karagić művei, valamint népszerű magyar színdarabok fordításai képezték.

Az 50-es évek vége felé megjelennek azok a költők, akiknek neveivel egészen a mai napig találkozhatunk (Mate Šinković, Мarko Dekić, Marija Vargaj, Stipan Blažetin, Katica Varga, Katica Kovač). A versek témái egészen a 60-as évek közepéig a különböző állami ünnepek, évszakok, az iskolai és az úttörő élet, a szocializmus építése stb. Egyéni, intim hangulatukkal csupán a szerelmes versek jelentenek új színfoltot. Az időszak végefelé, különösen Josip Gujas Dzuretin költészetével a magyarországi horvátok irodalmában megjelenik a szabadvers. Ezzel egyidőben az addig nagyrészt ideológiailag és társadalmilag elkötelezett (a szerelmes versektől eltekintve) költészet mellett megjelenik a szubjektív líra is, ahol a lírai én már nem a közösség nevében fog megszólalni, hanem saját helyét keresi a közösségben, a világban. A kiadási lehetőségekről eleget mond a tény, hogy 1969-ig egyetlen magyarországi horvát író könyve sem jelent meg.

1969-1984

Sztálin halál után (1953) a magyar-jugoszláv kapcsolatokat lassú, de folyamatos normalizálódás jellemzi. Ennek eredményeként a 60-as évek második felétől a magyarországi horvátok (délszlávok) újra kiépíthették közvetlen kapcsolataikat anyaországukkal (Jugoszlávi-Horvátország).

1969-ben megjelent az U kolo című antológia. Mai távlatból ez történelmi pillanat ugyanis a magyarországi horvát irodalom évtizedek utáni első könyvéről van szó! Az antológia megjelenése új időszak kezdetét jelzi. A könyvben tíz szerző szerepel (Stipan Blažetin, Marko Dekić, Branko Filaković, Ljubinko Galić, Josip Gujaš Džuretin, Katica Kovač, Mate Šinković, Angela Šokac, Katica Varga, Marija Vargaj), köztük egy (Ljubinko Galić) szerb nemzetiségű. Az antológia betekintést nyújt a magyarországi költészetébe (irodalmába). A könyv jól tükrözi az előző időszak költészetéről mondottakat ugyanakkor már jelen vannak a második időszak sajátosságai is. Az antológiában szereplő költők közül Mate Šinkovićnak, Marko Dekićnek, Stipan Blažetinnek és Josip Gujaš Džuretinnek még ebben az időszakban önálló verseskötet jelenik meg.

Josip Gujaš Džuretin Povratak u Podravinu (Hazatérés a Dráva mentére) című verseskötete az 1945 utáni magyarországi horvát irodalom első önálló kötete. Gujaš költészete szakít a romantikus szabványokkal, öntudatosan vállalja a költészetet, nyelvezete és stílusa egyéni. Kerüli az egyértelmű ideológiai kötődéseket, a modern ember problémái és létkérdései foglalkoztatják, amit talán fokozott a tudat, hogy gyógyíthatatlan beteg. Gujaš nem a közösség, a magyarországi horvátság nevében emeli fel hangját, verseivel nem oktatni vagy okítani akar, nem kész igazságokat szeretne közvetíteni, hanem keresi helyét a világban, szűkebb környezetében és a magyarországi horvátok között is. Emellett mindig tudatában van annak is, hogy kisebbségi költőként olyan feladatokkal is foglalkoznia kell, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az irodalomhoz. Gujaš költészete a 70-es évek vége felé megjelenő fiatal generáció előhírnöke.

Ebben az időszakban jelenik meg Marko Dekić Duga nad zavičajem (Szivárvány szülőföldem felett) verseskötete; Stipan Blažetin, Marko Dekić és Ljubinko Galić közös gyermekvers kötete Sunčana polja (Napsütötte mezők); valamint Stipan Blažetin Srce na dlanu (Nyitott szívvel) és Mate Šinković Na našoj Gori (A Gorán) című verseskötetei. A kötetek válogatások a szerzők addigi műveiből, ezért magukon viselik azokat a jegyeket, amelyek meghatározták 1945-től a magyarországi horvátok irodalmát. Az U kolo antológia megjelenése után Katica Kovac, Angela Sokac és Katica Varga neveivel több éven át találkozunk a magyarországi horvátok irodalmi életében (ha a Narodne novine pár oldalát annak nevezhetjük), de a 70-es évek közepétől már nem jelentkeznek új versekkel. Kis túlzással azt is mondhatnánk, átadták helyüket Anica Kutvelđinek és Katica Sendreinek. A nagyrészt szerelmes verseket író öt költőnő másik közös jellemzője, hogy sajnos egyiküknek sem sikerült verseskötetet megjelentetnie. Hasonló költői szerep jutott Marija Vargajnak is, azzal a különbséggel, hogy habár új verseket nem jelentetett meg, de az írással nem hagyott fel. Versei a 80-as évek végén megjelentek a Narodne novine majd a Hrvatski glasnik hasábjain. A Plime i oseke(Dagályok és apályok) kötet versei tartalmilag és formailag is a 70-es éveket tükrözik. Kivételt képeznek a horvátországi honvédő háborút és annak következményeit megéneklő költemények.

A Narodne novinéban a 80-as évektől megint találkozhatunk Branko Filaković prózaverseivel, aki szintén évtizedekig hallgatott. Műveiből Zatajiti korijene tuge i duge (Eltitkolt gyökerek, bánatok és szivárványok) címmel jelent meg posztumusz válogatás. Prózaversek mellett a kötetbe naplórészletek, újságcikkek, interjúk, feljegyzések stb. is bekerültek így a könyv kicsit heterogénre sikerült. Prózaversekkel Đuro Franković is próbálkozott, de hamar áttért a szabadversekre, 1975 után pedig csak elvétve találkozhatunk költeményeivel.

Ezekben az években a magyarországi horvátok irodalmában megjelenik az elbeszélő próza is. Mijo Karagić Sudbina (Sors) című első elbeszélése 1974-ben jelent meg a Narodne novineban. Következő elbeszélése három évvel  később, 1977-ben látott napvilágot Prvo polivanje (Az első locsolkodás) címmel. Témáit ugyan Karagić a magyarországi horvát értelmiség mindennapi életéből meríti, azonban hagyományos realisztikus elbeszélésformáival, pedagógiai irányultságával, okítani akarásával kétségtelenül a bunyevác-horvát elbeszélő próza hagyományait folytatja. Stipan Blažetin a másik magyarországi horvát író aki prózai műfajjal próbálkozott ebben az időszakban. A Bodoljaši (Bodoljaiak) gyermekregénye folytatásokban a Narodne novine gyermekrovatában jelent meg. Akárcsak Karagić, Blažetin is a realisztikus elbeszélésformákat részesíti előnyben. A regény az író szülőfalujában kalauzolja el az olvasót és két gyerekcsapat csatározásairól, rivalizálásáról szól. Ezt a magyar és a horvát gyermekirodalomban is gyakran előforduló motívumot önéletrajzi elemekkel vegyítve (Pl.: Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk vagy Mato Lovrak gyermekregényei) Blažetinnek sikerült egyszerűen és őszintén elmesélnie. Mindezt csak erősíti, hogy a párbeszédeket helyi nyelvjárással fűszerezi.

A jobb kiadási lehetőségek hamarosan éreztették kedvező hatásukat és az irodalmi életmegpezsdült. A már említett szerzők mellett a 70-es években új nevek is megjelennek a magyarországi horvátok irodalmában akik a 80-as években, többek között a Narodne novine „Zbornik i album naše poezije“ (Költészetünk albuma) című rovatának köszönhetően, igazán előtérbe kerülnek. A rovat elsősorban a felnövekvő fiatal költőnemzedéknek próbált helyet biztosítani amely erőteljesebben majd a Gde nestaje glas? című antológiában jelentkezik, de nem zárkózott el a már „elismert” könyvet is megjelentetett íróktól sem. Éppen az itt megjelent versek bizonyítják mennyire közeledik az U kolo antológiával fémjelzett költők poétikája a fiatalabb költői generáció elképzeléseihez. A 80-as évektől szinte csak szabadversekkel találkozunk, a versek nyelvezete szabadabbá válik, eltűnnek vagy csak elvétve jelennek meg a rímek, a költők egyre inkább befelé fordulnak, a lírai én egyre bizonytalanabb, egyre több a kérdés amelyekre már nem találnak megnyugtató választ.

Sajnos az irodalmi kritika nem tudott lépést tartani az egyre gazdagodó magyarországi horvát irodalommal, pedig kritika nélkül nem beszélhetünk kiteljesedett irodalmi életről. A kritika első hírnökeként Josip Gujaš Džuretin Nekoliko reći o našem književnom delovanju i o našim književnim i kulturnim potrebama (Néhány szó irodalmi tevékenységünkről, irodalmi és kulturális szükségleteinkről) című írását kell említenünk. Az írás voltaképpen Gujas nézeteit tükrözi, de egyfajta programnak is tekinthető. Véleménye szerint a magyarországi horvátok irodalma csak akkor fejlődhet tovább ha a kortárs irodalmak felé fordul, ha vállalja az esztétikai megmérettetést is. A magyarországi horvátok irodalma csak ily módon képes közeledni a kortárs magyar, horvát (’jugoszláv’) vagy akár európai irodalomhoz. 1980. végén és 1981. elején a Narodne novine hasábjain sor került az első – és a mai napig egyetlen- irodalmi polémiára amit egyfelöl a konzervatív nézetek, másfelől pedig a fiatalok modernebb felfogása robbantott ki. A vitát dr. Ljubomir Tomić indította el a Pjesnici i poezija (A költők és a költészet) című írásával ahol a fiatalbb generáció költészetét erősen bírálta. Petar Milošević kelt a fiatalabbak védelmére és ma elmondhatjuk, hogy nagyrészt igaza volt, amikor többek között a költészet (művészet) autonómiáját védte a társadalmi elkötelezettséggel szemben. Meg kell azonban jegyezni, hogy Tomić kritikus szavai nem mindenben tévesztettek célt, észrevételei különösen a költői kifejezőeszközök használatával kapcsolatban helytállóak. Rámutatott, hogy az új költői nemzedék sokszor felelőtlenül viselkedik a nyelvvel szemben, kevés figyelmet fordít annak helyességére, stilisztikai kimunkálására. Talán érdemes megjegyezni, hogy a vitában érintett költők közül senki sem szólalt meg nyilvánosan, senki sem vett részt a polémiában.

Az előző időszakhoz képest megpezsdült az irodalmi élet, ami nagyrészt a jobb kiadói lehetőségeknek köszönhető. Egyértelművé vált, hogy irodalmi folyóirat nélkül nemigen fejlődhet tovább a magyarországi horvátok irodalma. Mivel irodalmi folyóirat megjelentetésére nem volt lehetőség a Narodne novine 1982- ben kulturális, irodalmi és művészeti mellékletet indított el Neven címmel, azzal a céllal, hogy ezt a hiányosságot pótolja.

 

 

Irodalom

Magyarországi horvátok irodalma 1945-től napjainkig 

 1984 –

Az időszak kezdetét, akárcsak az előzőét, egy költői antológia megjelenéséhez kötöttük. A Gde nestaje glas ? (Hol veszik el a hang?) antológiában tíz költő verseit találhatjuk, közülük hatan horvátok: Anka Bunjevac, Ladislav Gujaš, Tomislav Krekić, Vinko Marjanović, Đuso Šimara Pužarov, Jolanka Tišler. Eddig hárman jelentettek meg önálló verseskötetet: Jolanka Tišler: V modrini neba (Az ég kékjében); Đuso Šimara Pužarov: Stojim pred vama (Előttetek állok); i Djeci a ne samo… (Nem vsak gyerekeknek); Ladislav Gujaš: Dodir vremena (Az idő érintése). Az új költői nemzedék megjelenésével a magyarországi horvátok irodalma kinőtte a gyerekcipőt, megszabadult a társadalmi szerepvállalás terhétől, többé nem „csak” oktatni, felvilágosítani akar, hanem mindenekelőtt művészet szeretne lenni. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a lassan öntudatra ébredő magyarországi horvát irodalmat ezek után majd a modern irodalmi irányzatok és technikák jellemzik. Ezután sem keletkeznek majd ironikus hangvételű művek, nincs önirónia, nem találkozunk műfajparódiákkal, nem beszélhetünk intertextualitásról, vagy ha mégis, akkor az általában nem tudatos tevékenység eredménye. Ahhoz, hogy ezeket a tulajdonságokat fellelhessük a magyarországi horvátok irodalmában megfelelő színvonalú irodalmi életre és kiépített, felkészült olvasóközönségre is szükség van. Mivel a magyarországi horvát olvasóközönség nagyrészt romantikus, hagyományos, a társadalmi szerepvállalást előtérbe helyező irodalmi műveken alakult ki, egyszerűen ’nem engedélyez’ olyan mértékű költői szabadságot, mint azt a nemzeti irodalmaknál megszoktuk. Ilyen körülmények között a szabadvers megjelenése s vele együtt a rímek eltűnése, az írásjelek nélküli verselés kisebbfajta forradalomnak számít.

A 80-as évek közepétől a magyarországi horvát írók legtöbbje horvát irodalmi nyelven ír, de közülük többen is a nyelvjáráson való verselést választották. Mate Šinković után 1988-ban végre megjelent Ljudevit Škrapić nyugat- magyarországi költő nyelvjáráson írt Droptine (Apróságok) című kötete. Habár Škrapić1938-ban született, viszonylag későn, csak a 80-as évektől jelennek meg versei a magyarországi horvát sajtóban. Šinkovićhoz hasonlóan  Škrapić is folytatta a nyugat- magyarországi horvát irodalmi hagyományokat. Saját bevallása szerint azért ír, hogy megőrizze szülőfaluja nyelvjárását. Legújabb kötete Obračun (Számadás) címmel is ebben a szellemben íródott. Matilda Bölcs verseit is a 80-as években ismerhette meg az olvasóközönség, de a hagyományokhoz kötődő Škrapić-tyal ellentétben költészete a kortárs horvát és magyar irodalom jellemzőit viseli magán. Jantarska ciesta (Borostyánkő út) című kötete a mai magyarországi horvát irodalom egyik gyöngyszeme. Jolanka Tišler a Mura– menti horvátok kaj- nyelvjárásán szólalt meg. V modrini nebe (Az ég kékjében) című kötetével bebizonyította, hogy ezen a nyelvjáráson is lehet maradandót alkotni.

A fiatalabbak mellett az idősebb nemzedék is aktív. Megjelenik Marjo Dekić Tišine i ljubavi (Suttogások és szerelmek) című verseskötete, gyermekverseit pedig Stopama djetinjstva (A gyermekkor nyomában) címmel gyűjtött egybe. Legújabb kötetével S bačvanske ravnice (A bácskai mezőkről) Dekić az egyetlen magyarországi horvát író akinek eddig négy könyve jelent meg.

A Narodne novine hasábjai után Stipan Blažetin már említett gyermekregénye (Bodoljaši) könyv formájában is megjelent. A magyarországi horvátok 1945 utáni irodalmának ez idáig egyetlen regénye mellett Tralala, tralala, popjevala svirala (Tralala, tralala, megszólalt a furulya…) címen Blažetin gyermekverseit és rádiójátékait is összegyűjtötte. Dekić és Blažetin gyermekverseivel, a Bodoljaši regénnyel és Marga Šarac Svet oko mene (A világ körülöttem) című gyermeknovelláival a magyarországi horvát gyermekirodalom immár nem „melléktermék” csupán, a szerzők teljes komolysággal fordulnak a legfiatalabb olvasóközönséghez is. Noha Marag Sarac elbeszélései sokszor csak az egyes nevelési célok puszta illusztrációi, nemegyszer élethű, a gyerek világához közel álló szereplőkkel és szituációkkal találkozhatunk műveiben. Különösen a gyermekverseket illetően tapasztalhatunk viszonylag nagy előrelépést. Igaz, a költők sokszor még mindig csupán nevelni akarnak, de verseikben egyre nagyobb szerepet kap a játék, szabadra engedik fantáziájukat. Lassan megjelennek a szójátékok és a nonszensz, ami a kortárs gyermekirodalom egyik jellemzője.

Mind a mai napig az egyetlen igazi elbeszélő Mijo Karagoć, aki Slobodni putovi (Szabad utak) című kötetében nagyrészt a Narodne novineban és a Narodni kalendarban már megjelent elbeszéléseit gyűjtötte össze. Elbeszéléseivel Karagić a bunyevác – horvát elbeszélő technikáját. Elbeszéléseinek alapját általában szerelmi történet képezi, amely azonban sokszor csak arra szolgál, hogy a szerző felvázolja milyen problémákkal találja szembe magát a magyarországi horvát értelmiség.

A magyarországi horvátok költészete a romantika, a hagyományok és az aktív költői szerepvállalás jegyében indult. Ez nagyrészt igaz az elbeszélő prózára is, azzal a különbséggel, hogy itt a realista elbeszélés lesz az a modell, amit Stipan Blažetin és Mijo Karagić is követni fog. Az elbeszélő prózának is végig kell járnia azt az utat, amit a költészet már nagyrészt megtett a társadalmi elkötelezettségtől az irodalmi öntudatosodásig. Ennek fényében kell beszélnünk Zoltán Gátai versus GRAIĆ című könyvecskéjéről is. Gátai prózáját műfajilag szinte lehetetlen meghatározni, egyfajta posztmodern prózáról beszélhetünk, amelyben a szerző különféle narratív technikákat próbál ki és rengeteg meglepetést tartogat az olvasó számára. A mű elolvasásához például egy sakkjátszmát is végig kell játszani, meg kell hallgatnia Gershwin Rapsody in blue- ját stb. Gátai prózája teljesen eltér a magyarországi horvátok irodalmi hagyományaitól és valóban a kortárs horvát, magyar vagy akár európai irodalom felé próbál közeledni.

Az 50-es évektől a magyarországi horvát írók tevékenységét az is jellemzi, hogy szinte megállás nélkül keresték az utat a magyar olvasóközönséghez. Komolyabb lépést azonban egészen a 80-as évekig nem tettek. 1988- ban jelent meg a Másszóval című antológia. Az antológiában a fiatal nemzedékhez tartozó kilenc horvát költő is helyet kapott, így az a magyar olvasó számára is betekintést nyújt a magyarországi horvátok kortárs költészetébe. Meg kell azonban jegyezni, hogy az idősebb generáció nincs képviselve a kötetben.

Đuro Pavić Dosta / Elég című kötete már a megváltozott társadalmi körülményeket is tükrözi. A magyarországi horvátok irodalmában ez az első olyan könyv, amely szponzorok segítségével valósult meg. A kötet nem teljesen kétnyelvű, ugyanis pár vers nincs lefordítva magyarra. Pavić az 1971 és 1989 között írt verseit és horvát műfordításait gyűjtötte össze. Ironikus hangvételű, sokszor játszadozó, viccelődő versei új színfoltot hoztak a magyarországi horvátok irodalmába.

A magyarországi horvátok irodalmának első teljességgel kétnyelvű könyve Josip Gujaš Džuretin Iverje / Forgácsok című kötete melyben 21 versét olvashatjuk horvátul és magyarul Đuso Šimara Pužarov válogatásában és fordításában. A könyv a költő halálának 15. évfordulója alkalmából jelent meg. Ladislav Gujaš Dodir vremena / Az idő érintése, ami egy ma élő magyarországi horvát költő első teljesen kétnyelvű kötete. Meg kell jegyeznünk, hogy sem a magyar olvasóközönség, de a kritika sem reagált ezekre a próbálkozásokra. Krhotine (Szilánkok) című verseivel bemutatkozott Stjepan Blažetin is. Ladislav Gujaš és Stjepan Blažetin verseiben már nincs közvetlen társadalmi szerepvállalás, nem a közösség nevében szólalnak meg, hanem saját helyüket és szerepüket keresik a világban.

A 80-as évek végén újjáéledni látszik a magyarországi horvátok drámairodalma is. A Glas irodalmi folyóirat első számában megjelent Stipan Blažetin Bila jednom ljubav jedna (Volt egyszer egy szerelem) című egyfelvonásosa, majd a rövidéletű folyóirat utolsó számában Korenje (Gyökerek) című drámája. Mindkét darab amatőr színjátszó csoportok számára íródott. A gyakorlatilag 1992 – től működő Pécsi Horvát Színház talán serkentőleg hat majd a drámairodalomra.

Irodalmi kritikával a magyarországi horvátok irodalmában szinte alig találkozhatunk. Alkalmi könyvbemutató cikkekkel ugyan jelentkezett néhány író, azonban rendszeres kritikai tevékenységről nem beszélhetünk. A magyarországi horvátok ( és szerbek) irodalmát csupán Petar Milošević kísérte figyelemmel nagyobb rendszerességgel. Tanulmányait, kritikáit, cikkeit a Narodne novine, a Neven és a Narodni kalendar közölte. Összegyűjtött írásai 1991 – ben jelentek meg Ogledi i kritike (Tanulmányok és kritikák) címmel. 1990- ben az országban végbemenő demokratikus változások következtében megszűnt létezni a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége és megalakultak a nemzeti szövetségek. Ezzel megszűnt a Narodne novine is, helyét a Magyarországi Horvátok Szövetségének hetilapja a Hrvatski glasnik vette át. Ettől kezdve Petar Milošević kizárólag a magyarországi szerbek irodalmát kíséri figyelemmel. A 90-es évek közepétől Stjepan Blažetin is jelentkezett kritikáival és tanulmányaival.

Végezetül elmondhatjuk, hogy a 80- as évek végétől többé – kevésbé megvoltak a normális irodalmi élethez elengedhetetlenül szükséges feltételek (viszonylag rendszeres kiadói tevékenység, folyóirat, kritika, olvasóközönség). A magyarországi demokratikus változásokkal és a független horvát állam megalakulásával a magyarországi horvát irodalom isúj körülmények között fejlődhet tovább. Az új lehetőségeket próbálja kihasználni a magyarországi horvátok első irodalmi folyóirata a Riječ (Szó) is, amely azt bizonyítja, hogy ennek az irodalomnak van jövője.

                                                                                                                             Blazsetin István